Éppen exhumáltak. Lajos bácsi sírját sokan állták körül. Mint később megtudtam, a helybélieken kívül a Dunántúlról is érkeztek. Bár a család tagjai szétszóródtak, erre az alkalomra tiszteletreméltó módon újból összegyűltek. Elhatározták, hogy a koporsó fölé a bácsi édesanyjának földi maradványait költöztetik. A két Sándor, Balla és Nagy profi módon, fegyelmezetten dolgozott. Ritmikusan ástak, lapátoltak, ástak, negyedóránként cserélgetve egymást a gödörben. Furcsa érzés kerített hatalmába. Mennyire nem vettem észre eddig ezeket az embereket, pedig milyen nagy a teher rajtuk. Legyen az bárhol, (faluban vagy városban) bármikor (fagyban vagy hőségben), temetni mindig hiba nélkül és kegyeletteljesen kell. Az életnek kevés olyan állomása van, amely ekkora figyelemmel bír és ilyen nagy felelősséggel jár. Elmélkedésemnek egy idős női hang vetett véget. „Jaj, kedves, ki ne ássa már szegényt…” A gödörben lapátoló Balla Sándor higgadt felelete azonban megnyugtatta a könnyeivel küszködő nénit: -„Ne tessék félni, egyrészt vigyázunk, másrészt ebben a sorban mélyebben, két és fél méteren vannak a koporsók.” 

A fejfa árnyéka alig kezdett nyújtózkodni, amikor a perzselő napsugarak mellé feltámadt a szél és forró leheletével mindenkit megérintett. „Kutya egy meleg van”, panaszkodtak egyre többen és az előrelátóak a magukkal hozott kempingszékről ülve kísérték tovább az eseményt. Pedig, már nem kellett sokáig várniuk. Alig egy óra alatt a rokonok legnagyobb megelégedésére az újból megnyitott sírba az exhumáló koporsó a helyére került. Göröngyök tompa puffanása jelezte, hogy a munka lassan a végéhez közeledik. Délelőtt 11 órát harangoztak. A sír ismét bezárult. A család lelki békéje helyreállt.